Thank you

Hogy hogyan is nézett ki a mai napom? 

Először is egy hihetetlenül jó álomból ébredtem fel, ami nálam nagy szó, hiszen általában nem emlékszem az álmaimra. 

Mikor felkeltem az óra delet ütött, végre kialudtam magam. Felöltöztem, emberi arcot varázsoltam a fejem elején lévő képződményből, és megreggeliztem. Kicsit beszélgettem anyuval és leültem megnézni a twitteremet és a facebookomat. Természetesen semmi történés (nem mintha olyan aktív lettem volna az elmúlt pár napban...).

Drága barátnőmmel (vagy testvéremmel?) éppen megbeszéltem, hogy találkozhatnánk valamikor, amikor anyu felhozta a már a múltkor emlegetett témát, miszerint menjünk egy bútoráruházba, és nézzünk körül szekrény ügyben. Ugyan elmentünk, de az anya szerinti bútorbolt, valamilyen földöntúli erő segítségével egy egész más üzletté alakult át.... Ez már eleve kissé elszomorított, de átmentünk egy másik bútornagykereskedéshez (?) és ott néztünk szét. A kínálat nem volt túl nagy, és anyunak is mennie kellett dolgozni, szóval megegyeztünk hogy legközelebb benézünk egy másik, távolabbiba is. 

Elég elszomorító volt, mert már egészen beleéltem magam a helyzetbe.

Mikor hazaértem, rögtön szóltam is Nusának, hogy megvagyok, élek még, és hogy akár mehetnünk is a Dunapartra, ha neki is jó.

Persze előtte állt még a sminkelés, fogmosás és minden más, úgyhogy kb csak háromnegyed 5-kor indultunk el otthonról. 

A Dunaparton közvetlenül a köveknél ücsörögtünk és beszélgettünk. Jól esett végre egy normális emberrel teljesen őszintén beszélgetni. 

Viszont a beszélgetésünket megzavarta két srác, nem épp abból a típusból, akiknek elnézem, ha zavarnak, szóval elindultunk egy pad felé. Mit ad Isten? Hát tök véletlenül ők is pont arra indultak.Inkább hazafelé vettük az irány, amikor utánunk futott az egyik srác és egy bocsánatkérés után, hogy csak így leszólít, meghívott fagyizni.....

Ez engem annyira váratlanul ért, hogy kb leesett az állam és hirtelen nem tudtam, hogy elfogadjam-e.

Végül visszautasítottam szegényt, mert nagyon nem volt az én esetem. Viszont nagyon értékeltem a bátorságát, hogy egyáltalán oda mert jönni. :)

Ez az egész azt hiszem most kicsit legyezgeti az önbecsülésemet. :DD

Mikor hazaértünk még leültünk a házam mögötti parkba és jókat nevettünk, pár szép emléken. :D

Miután körülbelül a megfagyás határán voltunk, úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, ígyhát elváltak útjaink.

Azt hiszem ennek a napnak köszönhetően visszatért az életkedvem. Köszönöm Almássy Anna és ismeretlen, kedves srác. :)

Alexandra