2012. március 22., csütörtök

Is Barbara Palvin racist?

A minap épp böngésztem és reblogging machine-t játszottam a Tumblr-ömön amikor szembejött velem egy bejegyzés amiben ez állt:  Anonymous asked: Is Barbara Palvin racist?? I have to ask since she's from one of the most racist country in the world! Plus i never saw a picture of her with ethnic top models!

Itt jött az ARE YOU FUCKIN' KIDDING ME arcom. Tehát valahol a világ másik felén Magyarországot már csak úgy tudják be, mint a világ egyik legrasszistább országát. Király. Eddig is tudtam, hogy jó híre van kishazánknak, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Sok történetet hallottam már, hogy valamelyik európai országban egy bizonyos nyaralóövezeten néhány bolt elé ki van írva, hogy "Ne lopj magyar!", rengeteg statisztikáról lehet hallani a médián keresztül, hogy nagyjából minden kategóriában az országok listája végén kullogunk, kivéve azokon a felméréseken amiken az egészségtelen életmódról, különböző egészségügyi problémákról van szó. 
No meg ott az a bizonyos Magyar Mentalitás. Kérdem én: Miért? Miért alakult ki rólunk ez a kép? Sőt, inkább miért alakult ki ez az életszemlélet a magyar emberekben?
Gondolkozhatnánk rajta, hogy ki rontotta el az egészet, mikor és egyáltalán miben, de felesleges lenne. Lehet hogy itt a probléma. Mint ahogy az előző bejegyzésben is írtam, folyton panaszkodunk és arról beszélünk hogy milyen rossz volt eddig, ahelyett, hogy a jövőre koncentrálnánk. A jövő a mi kezünkben van, úgy alakítjuk ahogy mi akarjuk, csak rajtunk múlik. 
De sajnos egy fecske nem csinál nyarat, így hát nem tehetünk mást, mint várni és megpróbálni tenni (amennyire tudunk) annak érdekében, hogy megváltoztassuk ezt a rólunk kialakult nem túl pozitív képet.

"Everybody is the blacksmith of his own fortune"

"Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa"... Mennyire igaz. És mennyire nem törődnek ezzel az emberek.(...)
Mindenki azt várja hogy majd a szájába repül a sült galamb. 
Tudom, sablonszöveg és amúgy elég már abból, hogy más mondja meg, hogy hogyan kéne és mit kéne, de akkor is! Ha egy embert leszólítasz az utcán és megkéred hogy meséljen magáról, vagy arról, ami éppen foglalkoztatja, biztos hogy elkezd panaszkodni. Sőt, nem is kell mesze menni, végignézel a facebookon és más sem megy csak az értelmetlen nyavalygás és olyan dolgokon való problémázás amit meg lehetne oldani, de panaszkodni és ezt ráadásul mindenki tudtára is adni sokkal könnyebb. Igen könnyebb. Mert mi mindig a könnyebb utat választjuk. 
Sírtok mert "jaj, unatkozom" vagy "olyan szar napom volt, rám ne írj" és még hasonlók. Az utóbbit imádom a legjobban, amikor direkt a tudtára adják mindenkinek, hogy milyen szörnyen érzik magukat és ha valaki rákérdez, hogy mi az oka, vagy, hogy tud-e segíteni, jön az a bizonyos "semmi" válasz, vagy a "hagyjál már békén vele". KÖNYÖRGÖM, AKKOR MINEK ÍROD KI?
Feltűnési viszketegség.
A következő a kedvenceim közül amikor a szerelmi életük/bánatuk minden pillanatát megosztják a facebook népével és a szomorú szerelmes idézetekkel le is amortizálják azt.

A másik pedig, hogy mi értelme van ennek? Én tutira szégyellném magam a helyükben, ha így sírna a szám, miközben máshol éheznek, vagy nincs családjuk. Ők érdekes, nem hisztiznek minden apróságon. A probléma gyökere, hogy nagyon el vagyunk kényelmesedve, és mindent természetesnek veszünk.
Én a helyetekben nem szoknám meg azt, hogy semmit nem teszek a céljaimért, csak várom a csodát, mert én nem szeretnék 7 macskával, kövéren, egyedül megöregedni.



Minden csak elhatározás kérdése. Merjetek változtatni, hiszen aki mer az nyer. Hahaa. :D