"Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa"... Mennyire igaz. És mennyire nem törődnek ezzel az emberek.(...)
Mindenki azt várja hogy majd a szájába repül a sült galamb.
Tudom, sablonszöveg és amúgy elég már abból, hogy más mondja meg, hogy hogyan kéne és mit kéne, de akkor is! Ha egy embert leszólítasz az utcán és megkéred hogy meséljen magáról, vagy arról, ami éppen foglalkoztatja, biztos hogy elkezd panaszkodni. Sőt, nem is kell mesze menni, végignézel a facebookon és más sem megy csak az értelmetlen nyavalygás és olyan dolgokon való problémázás amit meg lehetne oldani, de panaszkodni és ezt ráadásul mindenki tudtára is adni sokkal könnyebb. Igen könnyebb. Mert mi mindig a könnyebb utat választjuk.
Sírtok mert "jaj, unatkozom" vagy "olyan szar napom volt, rám ne írj" és még hasonlók. Az utóbbit imádom a legjobban, amikor direkt a tudtára adják mindenkinek, hogy milyen szörnyen érzik magukat és ha valaki rákérdez, hogy mi az oka, vagy, hogy tud-e segíteni, jön az a bizonyos "semmi" válasz, vagy a "hagyjál már békén vele". KÖNYÖRGÖM, AKKOR MINEK ÍROD KI?
Feltűnési viszketegség.
A következő a kedvenceim közül amikor a szerelmi életük/bánatuk minden pillanatát megosztják a facebook népével és a szomorú szerelmes idézetekkel le is amortizálják azt.
A másik pedig, hogy mi értelme van ennek? Én tutira szégyellném magam a helyükben, ha így sírna a szám, miközben máshol éheznek, vagy nincs családjuk. Ők érdekes, nem hisztiznek minden apróságon. A probléma gyökere, hogy nagyon el vagyunk kényelmesedve, és mindent természetesnek veszünk.
Én a helyetekben nem szoknám meg azt, hogy semmit nem teszek a céljaimért, csak várom a csodát, mert én nem szeretnék 7 macskával, kövéren, egyedül megöregedni.
Minden csak elhatározás kérdése. Merjetek változtatni, hiszen aki mer az nyer. Hahaa. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése